Egy kis kiegészítés...

Ez a poszt szervesen kapcsolódik a Mit érez a ....? sorozat első részéhez. Minap beszélgettem egy anyukával, aki elmesélte nekem, milyen gondok vannak gyermekével. Egy mondata nagyon megütötte a fülemet: "Szégyen, de el fogom vinni valahová, mert már nem bírom tovább."

Visszakérdeztem, hogy miért szégyen, ha segítséget kérsz? Nem válaszolt, de a szeme könnyes lett. Ha egy gyermekkel gondok vannak és ezt a szülő saját módszereivel sikertelenül próbálja helyrehozni, akkor teljesen érthető, ha elbizonytalanodik. Szülői kompetenciája sérül, vádolja önmagát és szülőtársát is, hogy mit rontottak el. A rokonok időnként jóindulatú megjegyzései, tanácsai csak tovább szítják a feszültséget, hiszen minden jóakaratuk ellenére sem látják a gyermek viselkedését, kommunikációját, reakcióit teljes mélységükben, ugyanakkor megfigyeléseik objektívebbek lehetnek, mint a szülőké. A szülőnek meg kell birkóznia saját tehetetlenségérzésével, amikor már eljut arra a pontra is akár, hogy reggel rettegve néz az elkövetkező nap elé: vajon ma mi fog történni? 

Mai világunkban állandó a tökéletességre törekvés. Különösen igaz ez az anyaságra, apaságra, hogy kifogástalan, mindig vidám, érdeklődő, szerető szülők legyünk. Ezt csak részben lehet megvalósítani.  A szülői kiegyensúlyozottság mindig hatással van a gyermekre is, ez tény. Ugyanakkor, ha a szülő belátja, hogy gyermekén a legjobb akarattal sem tud saját nevelési eszközeivel, példamutatásával segíteni, akkor kérjen segítséget a megfelelő szakemberektől. A pszichológusok, gyógypedagógusok, fejlesztő pedagógusok feladata a segítségnyújtás. Ezek a szakemberek nem ítélkeznek, hiszen hivatásuk célja mindig ugyanaz: a bajban lévő gyermek, család megsegítése, támogatása. Célszerű velük teljesen őszintén beszélni a gondokról: nem kell szépíteni semmit. Ha elhallgatunk tényeket, fontos információktól fosztjuk meg a szakembereket: hogyan tudna segíteni bárki, ha nincs teljesen tisztában a kialakult helyzettel? 

Kérem a szülőket, ne szégyenkezzenek a segítségkérés miatt!

Tudom, ezt könnyű mondani. De kérem, gondoljanak arra: Önök mindent megpróbáltak, viszont a bajok nem szűntek meg. A szégyenérzet legfőbb okozója a környezet reakciója: a pletykák (különösen egy kisebb közösségben), melyeket kellően kiszíneznek, az idősebb rokonok véleménye (pszichológushoz csak a dilisek járnak; nincs is vele semmi baj, csak lusta, stb.). A szégyenérzetet meg kell próbálni félretenni és átgondolni a másik oldaláról a dolgokat: előfordulhat, hogy átmeneti nehézségekről van szó, melyeket elhivatott szakemberek segítségével hatékonyan javítani, fejleszteni lehet. Próbálják meg mérlegelni, mi a fontosabb: saját félelmeink, melyek gúzsba kötnek vagy az a tudat, hogy segítünk gyermekünknek legyőzni gondjait, hogy később könnyebben vehesse az akadályokat? Szerintem egyértelmű a válasz.;)

Ha tetszett ez a bejegyzés és szívesen olvasnál még hasonló témákról, kérlek, lájkold facebook oldalunkat és oszd meg posztjainkat.

https://www.facebook.com/mindennapifejlesztes/