Egy kis kiegészítés...

Ez a poszt szervesen kapcsolódik a Mit érez a ....? sorozat első részéhez. Minap beszélgettem egy anyukával, aki elmesélte nekem, milyen gondok vannak gyermekével. Egy mondata nagyon megütötte a fülemet: "Szégyen, de el fogom vinni valahová, mert már nem bírom tovább."

Visszakérdeztem, hogy miért szégyen, ha segítséget kérsz? Nem válaszolt, de a szeme könnyes lett. Ha egy gyermekkel gondok vannak és ezt a szülő saját módszereivel sikertelenül próbálja helyrehozni, akkor teljesen érthető, ha elbizonytalanodik. Szülői kompetenciája sérül, vádolja önmagát és szülőtársát is, hogy mit rontottak el. A rokonok időnként jóindulatú megjegyzései, tanácsai csak tovább szítják a feszültséget, hiszen minden jóakaratuk ellenére sem látják a gyermek viselkedését, kommunikációját, reakcióit teljes mélységükben, ugyanakkor megfigyeléseik objektívebbek lehetnek, mint a szülőké. A szülőnek meg kell birkóznia saját tehetetlenségérzésével, amikor már eljut arra a pontra is akár, hogy reggel rettegve néz az elkövetkező nap elé: vajon ma mi fog történni? 

Mai világunkban állandó a tökéletességre törekvés. Különösen igaz ez az anyaságra, apaságra, hogy kifogástalan, mindig vidám, érdeklődő, szerető szülők legyünk. Ezt csak részben lehet megvalósítani.  A szülői kiegyensúlyozottság mindig hatással van a gyermekre is, ez tény. Ugyanakkor, ha a szülő belátja, hogy gyermekén a legjobb akarattal sem tud saját nevelési eszközeivel, példamutatásával segíteni, akkor kérjen segítséget a megfelelő szakemberektől. A pszichológusok, gyógypedagógusok, fejlesztő pedagógusok feladata a segítségnyújtás. Ezek a szakemberek nem ítélkeznek, hiszen hivatásuk célja mindig ugyanaz: a bajban lévő gyermek, család megsegítése, támogatása. Célszerű velük teljesen őszintén beszélni a gondokról: nem kell szépíteni semmit. Ha elhallgatunk tényeket, fontos információktól fosztjuk meg a szakembereket: hogyan tudna segíteni bárki, ha nincs teljesen tisztában a kialakult helyzettel? 

Kérem a szülőket, ne szégyenkezzenek a segítségkérés miatt!

Tudom, ezt könnyű mondani. De kérem, gondoljanak arra: Önök mindent megpróbáltak, viszont a bajok nem szűntek meg. A szégyenérzet legfőbb okozója a környezet reakciója: a pletykák (különösen egy kisebb közösségben), melyeket kellően kiszíneznek, az idősebb rokonok véleménye (pszichológushoz csak a dilisek járnak; nincs is vele semmi baj, csak lusta, stb.). A szégyenérzetet meg kell próbálni félretenni és átgondolni a másik oldaláról a dolgokat: előfordulhat, hogy átmeneti nehézségekről van szó, melyeket elhivatott szakemberek segítségével hatékonyan javítani, fejleszteni lehet. Próbálják meg mérlegelni, mi a fontosabb: saját félelmeink, melyek gúzsba kötnek vagy az a tudat, hogy segítünk gyermekünknek legyőzni gondjait, hogy később könnyebben vehesse az akadályokat? Szerintem egyértelmű a válasz.;)

Ha tetszett ez a bejegyzés és szívesen olvasnál még hasonló témákról, kérlek, lájkold facebook oldalunkat és oszd meg posztjainkat.

https://www.facebook.com/mindennapifejlesztes/

Mit érez a ........? I. rész

Az eddigi posztokban leginkább arról írtam, milyen problémát hogyan lehet fejleszteni. A cikkek középpontjában a gyermek fejlődése állt. Ebben a sorozatban azt szeretném egy kicsit jobban megvilágítani, mit érezhet a szülő, ha kiderül, hogy valami nincs rendben a gyermekkel, mit érezhet a pedagógus, ha ilyen helyzetben találja magát és végül mit érezhet maga az érintett, aki bizonyos értelemben billogot kap a homlokára. Az első részben a szülők érzelmeivel fogok kicsit mélyebben foglalkozni.

Amikor egy gyermek világra jön, természetes, hogy a szülők szeretnék, ha egészséges, okos, ügyes, szófogadó, stb. lenne...ha ez mindig teljesülhetne, ez a blog sem létezne. A gyermekkori kisebb-nagyobb csínyeken, engedetlenségen túl, azonban léteznek valós problémák,  melyek nem múlnak el, egyre sokasodnak, állandósulnak. A szülő észreveheti, hogy a gyermek fejlődése megreked egy szinten, melyről nem tud továbblépni. Mit tesz a szülő?

Várakozik. Talán csak idő kell neki. Hiszen xy-nak sem megy ez még. Ezt a szakaszt nevezhetjük tagadásnak is, hiszen a szülő ösztönösen védeni próbálja gyermekét, nem tud tárgyilagosan mérlegelni, de ez nem is a feladata. A gondok azonban maradnak.

Egy idő után eljön az a pont, amikor szembe kell néznie a tényekkel. Ez többnyire egy vizsgálat alkalmával következik be, amikor speciális, objektív tesztek segítségével felmérik a gyermek motoros, grafomotoros, számolási képességeit, megvizsgálják, hogyan alkalmazkodik új helyzetekhez, ki tudja-e fejezni magát életkorának megfelelően, hogyan kommunikál másokkal, mennyire tud következtetni, milyen a problémamegoldó képessége, stb..

A tesztek felvétele és kiértékelése után a szakemberek részletesen elmagyarázzák a szülőnek, gyermeke hogyan teljesített és elmondják, milyen képességek esetén figyeltek meg elmaradást, átlagos vagy éppen átlagon felüli teljesítményt.

Mit érez ilyenkor egy szülő? Tanácstalanná válhat. Hát ilyen nagy dolog, ha nem tudja megfogni a jobb kezével a bal fülét (bizony baj, mert ez rögtön elárulja, hogy a dominancia nem alakult ki) vagy nem tudja hol a válla vagy a csuklója (ha nem ismeri magabiztosan a saját testét, akkor a térben is rosszul fog tájékozódni)?

Rosszabb esetben dühbe is gurulhat és továbbra is tagadja a gondokat. Nincs semmi baja, csak lusta! Majd helyrejön....Sajnos, ez a leglehetetlenebb helyzet. A szülő, aki szereti gyermekét, de egyelőre nem képes szembenézni azzal, hogy a legdrágább kincse nem hibátlan és emiatt segítségre szorul. Zavarja, hogy nem tud segíteni, hibát keres önmagában és mindeközben küzd a bűntudattal. Vádolja önmagát és vádolja gyermekét: miért nem olyan, mint a többiek? Mit csináltam rosszul? Lelkiismerete azonban arra inti, nem szabad ezt éreznie...és máris egy ördögi körben találja magát. Az önvád mellett a szülő ugyanúgy szenved a környezet reakcióitól, mint gyermeke. Nem lehet mindig mellette, nem tudja mindentől megóvni. A környezet jelzései egészen szélsőségesek lehetnek: a jóindulatú tanácsoktól kezdve, a gúnyolódáson, a kirekesztésen, esetleges segítségnyújtáson át a nyílt konfrontációig bármi előfordulhat. A szülő a legtöbb esetben elmagányosodik: nem tud senkivel igazán őszintén beszélni, sem kortársak szüleivel, sem pedagógusokkal. Mi ennek az oka? Az átlagostól eltérő viselkedést, kommunikációt manapság sehol sem nézik jó szemmel: a többi szülő félti saját gyermekét, a pedagógus nem tud úgy dolgozni, ahogy kellene....A félelem pedig rossz tanácsadó: a többi szülő összefoghat, a gyermek eltávolítását követelhetik akár pedagógusi segítséggel vagy sugalmazás hatására....

A dühöt és tanácstalanságot a kétségbeesés követi. Igyekszik felvértezni magát a folyamatos támadásokkal, nehézségekkel szemben. Mit csináljon? Ha nehezen is, de próbálja elfogadni, hogy a gyermeknek segítségre van szüksége. Ha szerencsés és sikerül fejlesztő pedagógust találni, akkor megkezdődhetnek a foglalkozások. Sokan abba a hibába esnek, hogy azonnali, gyors eredményt várnak. Ez nem így van! A fejlesztő foglalkozások speciálisan megtervezett események, amelyek lépésről lépésre egymásra épülnek. Minden játék, feladat azt a célt szolgálja, hogy egy adott képességen javítson, felzárkóztasson, így létfontosságú, hogy a szülő legyőzze türelmetlenségét, ehelyett inkább bátorítsa, motiválja gyermekét a foglalkozásokon való minél aktív részvételre.

Gyermekének szerető, megértő, elfogadó közeget, meleg családi légkört kell biztosítania. Talán ez a legnehezebb feladat: a feltétel nélküli elfogadás és támogatás. 
Hiszen ő a legfontosabb.

Ha tetszett ez a bejegyzés és szívesen olvasnál még hasonló témákról, kérlek, lájkold facebook oldalunkat és oszd meg posztjainkat.

https://www.facebook.com/mindennapifejlesztes/