A minap találkoztam Mártonffy András kiváló írásával. A cikk nagyon jól összefoglalja, hogyan célszerű egy-egy problémás gyerekkel bánni, mennyire fontos számukra a folyamatos szeretet és türelem.
A poszt olvasása közben jutott eszembe, milyen nehézségekkel szembesülhet - ha még nem is tudatosan - egy gyerek, ha sehol nem kapja a feltétel nélküli elfogadást és meleg légkört, amelyre vágyik. Milyen tünetek jelentkezhetnek, ha egy gyerek figyelemre áhítozik? Egy idő után elbizonytalanodik, minden egy hatalmas kérdőjellé válik körülötte. Egy talajvesztett gyerek viselkedése mindig torzul: hangoskodik, kiabál, panaszkodik, a nagyobbak hazugságokba bonyolódhatnak. Ellenkezhet, dacol az utasításokkal, nem hajlandó azt csinálni, amit a többiek. A pedagógus pedig egy ellenkező, kellemetlen magaviseletű, elviselhetetlen gyereket lát, aki megnehezíti mind a pedagógus, mind a csoport életét, aki bármikor robbanhat. Kevesen hajlandóak arra, hogy valós megoldást keressenek a problémára, ne hárítással próbálkozzanak.
Mártonffy cikke szerint a megoldás a PCIT-módszer alkalmazása. "A szeretet és a törődés viszonzása abban áll, hogy a gyerek legyőzze a viselkedészavar által diktált impulzivitást, és ő is gyakoroljon önkontrollt."
A módszer szerint a gyerek agresszív reakciói nem kapnak visszajelzést. Meg kell értenie, hogy amíg nem tanul meg uralkodni magán, addig a család vagy a közösség nem foglalkozik vele. Minden kommunikációs helyzetben a kívánatos magatartásformát kell erősíteni ahhoz, hogy valóban mélyreható változást lehessen elérni. A jutalmazás és a motiválás nagyon fontos: minél több a pozitív megerősítés, annál látványosabb a változás. A pedagógusnak mindig szem előtt kell tartania, hogy a gyerek önmagához képest fejlődik: a jutalmazást is ennek megfelelően kell adnia. Felesleges más gyerekhez hasonlítani, hiszen senki sem egyforma. A differenciált bánásmód megvalósítása nem függ a csoport létszámától: ha a pedagógus hajlandó próbálkozni, akkor eredmény is várható. Nem megoldás az, ha a csoportvezető szabadulni igyekszik a gyerektől; az inkluzív nevelés elvei ennek gyökeresen ellentmondanak. Súlyosan etikátlan azt sugalmazni, hogy a gyereknek máshol lenne a helye, olyan helyen, ami jobban megfelel neki. Ha a pedagógus elfogadja a diákot, ha tudomásul veszi, hogy viselkedése markánsan eltér a többiekétől, vagy átmenetileg nehezebb periódusban van, már megtette az első lépést egy jobb, kiegyensúlyozottabb környezet megteremtéséért, amely mind a saját, mind a gyerek érdeke.
Forrás:http://www.martonffyandras.hu/viselkedeszavar-es-szeretet
