Mit érez a ........? I. rész

Az eddigi posztokban leginkább arról írtam, milyen problémát hogyan lehet fejleszteni. A cikkek középpontjában a gyermek fejlődése állt. Ebben a sorozatban azt szeretném egy kicsit jobban megvilágítani, mit érezhet a szülő, ha kiderül, hogy valami nincs rendben a gyermekkel, mit érezhet a pedagógus, ha ilyen helyzetben találja magát és végül mit érezhet maga az érintett, aki bizonyos értelemben billogot kap a homlokára. Az első részben a szülők érzelmeivel fogok kicsit mélyebben foglalkozni.

Amikor egy gyermek világra jön, természetes, hogy a szülők szeretnék, ha egészséges, okos, ügyes, szófogadó, stb. lenne...ha ez mindig teljesülhetne, ez a blog sem létezne. A gyermekkori kisebb-nagyobb csínyeken, engedetlenségen túl, azonban léteznek valós problémák,  melyek nem múlnak el, egyre sokasodnak, állandósulnak. A szülő észreveheti, hogy a gyermek fejlődése megreked egy szinten, melyről nem tud továbblépni. Mit tesz a szülő?

Várakozik. Talán csak idő kell neki. Hiszen xy-nak sem megy ez még. Ezt a szakaszt nevezhetjük tagadásnak is, hiszen a szülő ösztönösen védeni próbálja gyermekét, nem tud tárgyilagosan mérlegelni, de ez nem is a feladata. A gondok azonban maradnak.

Egy idő után eljön az a pont, amikor szembe kell néznie a tényekkel. Ez többnyire egy vizsgálat alkalmával következik be, amikor speciális, objektív tesztek segítségével felmérik a gyermek motoros, grafomotoros, számolási képességeit, megvizsgálják, hogyan alkalmazkodik új helyzetekhez, ki tudja-e fejezni magát életkorának megfelelően, hogyan kommunikál másokkal, mennyire tud következtetni, milyen a problémamegoldó képessége, stb..

A tesztek felvétele és kiértékelése után a szakemberek részletesen elmagyarázzák a szülőnek, gyermeke hogyan teljesített és elmondják, milyen képességek esetén figyeltek meg elmaradást, átlagos vagy éppen átlagon felüli teljesítményt.

Mit érez ilyenkor egy szülő? Tanácstalanná válhat. Hát ilyen nagy dolog, ha nem tudja megfogni a jobb kezével a bal fülét (bizony baj, mert ez rögtön elárulja, hogy a dominancia nem alakult ki) vagy nem tudja hol a válla vagy a csuklója (ha nem ismeri magabiztosan a saját testét, akkor a térben is rosszul fog tájékozódni)?

Rosszabb esetben dühbe is gurulhat és továbbra is tagadja a gondokat. Nincs semmi baja, csak lusta! Majd helyrejön....Sajnos, ez a leglehetetlenebb helyzet. A szülő, aki szereti gyermekét, de egyelőre nem képes szembenézni azzal, hogy a legdrágább kincse nem hibátlan és emiatt segítségre szorul. Zavarja, hogy nem tud segíteni, hibát keres önmagában és mindeközben küzd a bűntudattal. Vádolja önmagát és vádolja gyermekét: miért nem olyan, mint a többiek? Mit csináltam rosszul? Lelkiismerete azonban arra inti, nem szabad ezt éreznie...és máris egy ördögi körben találja magát. Az önvád mellett a szülő ugyanúgy szenved a környezet reakcióitól, mint gyermeke. Nem lehet mindig mellette, nem tudja mindentől megóvni. A környezet jelzései egészen szélsőségesek lehetnek: a jóindulatú tanácsoktól kezdve, a gúnyolódáson, a kirekesztésen, esetleges segítségnyújtáson át a nyílt konfrontációig bármi előfordulhat. A szülő a legtöbb esetben elmagányosodik: nem tud senkivel igazán őszintén beszélni, sem kortársak szüleivel, sem pedagógusokkal. Mi ennek az oka? Az átlagostól eltérő viselkedést, kommunikációt manapság sehol sem nézik jó szemmel: a többi szülő félti saját gyermekét, a pedagógus nem tud úgy dolgozni, ahogy kellene....A félelem pedig rossz tanácsadó: a többi szülő összefoghat, a gyermek eltávolítását követelhetik akár pedagógusi segítséggel vagy sugalmazás hatására....

A dühöt és tanácstalanságot a kétségbeesés követi. Igyekszik felvértezni magát a folyamatos támadásokkal, nehézségekkel szemben. Mit csináljon? Ha nehezen is, de próbálja elfogadni, hogy a gyermeknek segítségre van szüksége. Ha szerencsés és sikerül fejlesztő pedagógust találni, akkor megkezdődhetnek a foglalkozások. Sokan abba a hibába esnek, hogy azonnali, gyors eredményt várnak. Ez nem így van! A fejlesztő foglalkozások speciálisan megtervezett események, amelyek lépésről lépésre egymásra épülnek. Minden játék, feladat azt a célt szolgálja, hogy egy adott képességen javítson, felzárkóztasson, így létfontosságú, hogy a szülő legyőzze türelmetlenségét, ehelyett inkább bátorítsa, motiválja gyermekét a foglalkozásokon való minél aktív részvételre.

Gyermekének szerető, megértő, elfogadó közeget, meleg családi légkört kell biztosítania. Talán ez a legnehezebb feladat: a feltétel nélküli elfogadás és támogatás. 
Hiszen ő a legfontosabb.

Ha tetszett ez a bejegyzés és szívesen olvasnál még hasonló témákról, kérlek, lájkold facebook oldalunkat és oszd meg posztjainkat.

https://www.facebook.com/mindennapifejlesztes/

Használati utasítás

A minap találkoztam Mártonffy András kiváló írásával. A cikk nagyon jól összefoglalja, hogyan célszerű egy-egy problémás gyerekkel bánni, mennyire fontos számukra a folyamatos szeretet és türelem.

A poszt olvasása közben jutott eszembe, milyen nehézségekkel szembesülhet - ha még nem is tudatosan - egy gyerek, ha sehol nem kapja a feltétel nélküli elfogadást és meleg légkört, amelyre vágyik. Milyen tünetek jelentkezhetnek, ha egy gyerek figyelemre áhítozik? Egy idő után elbizonytalanodik, minden egy hatalmas kérdőjellé válik körülötte. Egy talajvesztett gyerek viselkedése mindig torzul: hangoskodik, kiabál, panaszkodik, a nagyobbak hazugságokba bonyolódhatnak. Ellenkezhet, dacol az utasításokkal, nem hajlandó azt csinálni, amit a többiek. A pedagógus pedig egy ellenkező, kellemetlen magaviseletű, elviselhetetlen gyereket lát, aki megnehezíti mind a pedagógus, mind a csoport életét, aki bármikor robbanhat. Kevesen hajlandóak arra, hogy valós megoldást keressenek a problémára, ne hárítással próbálkozzanak.

Mártonffy cikke szerint a megoldás a PCIT-módszer alkalmazása. "A szeretet és a törődés viszonzása abban áll, hogy a gyerek legyőzze a viselkedészavar által diktált impulzivitást, és ő is gyakoroljon önkontrollt."  

A módszer szerint a gyerek agresszív reakciói nem kapnak visszajelzést. Meg kell értenie, hogy amíg nem tanul meg uralkodni magán, addig a család vagy a közösség nem foglalkozik vele. Minden kommunikációs helyzetben a kívánatos magatartásformát kell erősíteni ahhoz, hogy valóban mélyreható változást lehessen elérni. A jutalmazás és a motiválás nagyon fontos: minél több a pozitív megerősítés, annál látványosabb a változás. A pedagógusnak mindig szem előtt kell tartania, hogy a gyerek önmagához képest fejlődik: a jutalmazást is ennek megfelelően kell adnia. Felesleges más gyerekhez hasonlítani, hiszen senki sem egyforma. A differenciált bánásmód megvalósítása nem függ a csoport létszámától: ha a pedagógus hajlandó próbálkozni, akkor eredmény is várható. Nem megoldás az, ha a csoportvezető szabadulni igyekszik a gyerektől; az inkluzív nevelés elvei ennek gyökeresen ellentmondanak. Súlyosan etikátlan azt sugalmazni, hogy a gyereknek máshol lenne a helye, olyan helyen, ami jobban megfelel neki. Ha a pedagógus elfogadja a diákot, ha tudomásul veszi, hogy viselkedése markánsan eltér a többiekétől, vagy átmenetileg nehezebb periódusban van, már megtette az első lépést egy jobb, kiegyensúlyozottabb környezet megteremtéséért, amely mind a saját, mind a gyerek érdeke.

Forrás:http://www.martonffyandras.hu/viselkedeszavar-es-szeretet

Gondolatok az etikáról

Minden olyan munka, hivatás, amellyel emberi sorsokat irányíthatunk, feltétlenül összefügg a munkavégző erkölcsi értékeivel. A nevelésben ez fokozottan érvényesül, hiszen nem csupán az iskola-óvoda zárt világában mutatott kép alapján ítélik meg a szülők, diákok, óvodások a nevelő munkáját. A társadalom feltételezi, hogy az erkölcsi tartásnak az élet minden területén jelentkeznie kell, függetlenül attól, hogy az adott nevelő kikkel és mikor lép kapcsolatba. A pedagógiában az etika három területen jelentkezhet: a pedagógusok egymás közötti viszonylataiban, a szülőkkel, valamint a tanítványokkal való kapcsolattartásban. 

Az, hogy a pedagógusmunka összefügg az egymás közötti kollegalitással, senkinek sem újdonság. A tanítás-nevelés mindig szoros együttműködés eredménye. Szükségszerű, hogy a kollégák nyíltan beszélhessenek egymással, ütköztessék véleményüket, hiszen ez vezethet a megfelelő pedagógiai irány kijelöléséhez, amely mind a gyerek, mind a nevelők érdekeit figyelembe veszi. Ha nincs meg a szabad vélemény-nyilvánítás lehetősége, a viták személyeskedésbe, torzsalkodásba fordulhatnak át.

Horváth Sándor A pedagógusmunka etikája című írásában világosan fogalmaz:

"Jobban oda kell figyelnünk önmagunkra, saját lelkünkre, belső életünkre, mert minden – a jó is, a rossz is – belülről, a szívből jön. Ne mindig csak mást nézzünk és kritizáljunk, hanem saját magunkat is, lehetőleg többször tartsunk önvizsgálatot, különösen mi pedagógusok, akiknek a lelkiismeretére van bízva több száz és több ezer gyermek formálása, nevelése, életbe indítása." 

A fenti gondolatokat minden nevelésben résztvevőnek meg kell fogadnia, akármilyen korosztállyal dolgozik.

"A szülők jelentős társadalmi pozíciója, közéleti tekintélye, értelmiségi rangja válhat másfajta, de nem kevésbé kedvezőtlen elfogultságok szülőanyjává. Holott ebben a vonatkozásban a pedagógusnak nincs erkölcsi joga arra, hogy ítéleteiben, értékeléseiben, bánásmódjában másra is tekintettel legyen, mint a gyermek valóságos teljesítményeire, fejlődésének szükségleteire."

Sajnálatos módon, vannak olyan szülők is, akik tudatosan be is vetik ezt az eszközt, felhasználják saját vagy akár házastársuk, szülőtársuk pozícióját egy-egy probléma rendezése érdekében! 

Csak a pedagógus saját elfogulatlanságán, erkölcsi érzékén és szakmai munkájába vetett hitén múlik, mennyire áll ellen ezeknek a törekvéseknek! Amikor azt nézi, azt adott gyereknek, csoportnak mi az érdeke, hogyan tud mindenki számára megnyugtató megoldást találni egy-egy sérelem esetén....és itt vissza is kanyarodhatunk az önvizsgálat fontosságára.....

Forrás: http://rmpsz.ro/uploaded/tiny/files/magiszter/2008/tavasz/07.pdf