Egy kis kiegészítés...

Ez a poszt szervesen kapcsolódik a Mit érez a ....? sorozat első részéhez. Minap beszélgettem egy anyukával, aki elmesélte nekem, milyen gondok vannak gyermekével. Egy mondata nagyon megütötte a fülemet: "Szégyen, de el fogom vinni valahová, mert már nem bírom tovább."

Visszakérdeztem, hogy miért szégyen, ha segítséget kérsz? Nem válaszolt, de a szeme könnyes lett. Ha egy gyermekkel gondok vannak és ezt a szülő saját módszereivel sikertelenül próbálja helyrehozni, akkor teljesen érthető, ha elbizonytalanodik. Szülői kompetenciája sérül, vádolja önmagát és szülőtársát is, hogy mit rontottak el. A rokonok időnként jóindulatú megjegyzései, tanácsai csak tovább szítják a feszültséget, hiszen minden jóakaratuk ellenére sem látják a gyermek viselkedését, kommunikációját, reakcióit teljes mélységükben, ugyanakkor megfigyeléseik objektívebbek lehetnek, mint a szülőké. A szülőnek meg kell birkóznia saját tehetetlenségérzésével, amikor már eljut arra a pontra is akár, hogy reggel rettegve néz az elkövetkező nap elé: vajon ma mi fog történni? 

Mai világunkban állandó a tökéletességre törekvés. Különösen igaz ez az anyaságra, apaságra, hogy kifogástalan, mindig vidám, érdeklődő, szerető szülők legyünk. Ezt csak részben lehet megvalósítani.  A szülői kiegyensúlyozottság mindig hatással van a gyermekre is, ez tény. Ugyanakkor, ha a szülő belátja, hogy gyermekén a legjobb akarattal sem tud saját nevelési eszközeivel, példamutatásával segíteni, akkor kérjen segítséget a megfelelő szakemberektől. A pszichológusok, gyógypedagógusok, fejlesztő pedagógusok feladata a segítségnyújtás. Ezek a szakemberek nem ítélkeznek, hiszen hivatásuk célja mindig ugyanaz: a bajban lévő gyermek, család megsegítése, támogatása. Célszerű velük teljesen őszintén beszélni a gondokról: nem kell szépíteni semmit. Ha elhallgatunk tényeket, fontos információktól fosztjuk meg a szakembereket: hogyan tudna segíteni bárki, ha nincs teljesen tisztában a kialakult helyzettel? 

Kérem a szülőket, ne szégyenkezzenek a segítségkérés miatt!

Tudom, ezt könnyű mondani. De kérem, gondoljanak arra: Önök mindent megpróbáltak, viszont a bajok nem szűntek meg. A szégyenérzet legfőbb okozója a környezet reakciója: a pletykák (különösen egy kisebb közösségben), melyeket kellően kiszíneznek, az idősebb rokonok véleménye (pszichológushoz csak a dilisek járnak; nincs is vele semmi baj, csak lusta, stb.). A szégyenérzetet meg kell próbálni félretenni és átgondolni a másik oldaláról a dolgokat: előfordulhat, hogy átmeneti nehézségekről van szó, melyeket elhivatott szakemberek segítségével hatékonyan javítani, fejleszteni lehet. Próbálják meg mérlegelni, mi a fontosabb: saját félelmeink, melyek gúzsba kötnek vagy az a tudat, hogy segítünk gyermekünknek legyőzni gondjait, hogy később könnyebben vehesse az akadályokat? Szerintem egyértelmű a válasz.;)

Ha tetszett ez a bejegyzés és szívesen olvasnál még hasonló témákról, kérlek, lájkold facebook oldalunkat és oszd meg posztjainkat.

https://www.facebook.com/mindennapifejlesztes/

Mit érez a ........? I. rész

Az eddigi posztokban leginkább arról írtam, milyen problémát hogyan lehet fejleszteni. A cikkek középpontjában a gyermek fejlődése állt. Ebben a sorozatban azt szeretném egy kicsit jobban megvilágítani, mit érezhet a szülő, ha kiderül, hogy valami nincs rendben a gyermekkel, mit érezhet a pedagógus, ha ilyen helyzetben találja magát és végül mit érezhet maga az érintett, aki bizonyos értelemben billogot kap a homlokára. Az első részben a szülők érzelmeivel fogok kicsit mélyebben foglalkozni.

Amikor egy gyermek világra jön, természetes, hogy a szülők szeretnék, ha egészséges, okos, ügyes, szófogadó, stb. lenne...ha ez mindig teljesülhetne, ez a blog sem létezne. A gyermekkori kisebb-nagyobb csínyeken, engedetlenségen túl, azonban léteznek valós problémák,  melyek nem múlnak el, egyre sokasodnak, állandósulnak. A szülő észreveheti, hogy a gyermek fejlődése megreked egy szinten, melyről nem tud továbblépni. Mit tesz a szülő?

Várakozik. Talán csak idő kell neki. Hiszen xy-nak sem megy ez még. Ezt a szakaszt nevezhetjük tagadásnak is, hiszen a szülő ösztönösen védeni próbálja gyermekét, nem tud tárgyilagosan mérlegelni, de ez nem is a feladata. A gondok azonban maradnak.

Egy idő után eljön az a pont, amikor szembe kell néznie a tényekkel. Ez többnyire egy vizsgálat alkalmával következik be, amikor speciális, objektív tesztek segítségével felmérik a gyermek motoros, grafomotoros, számolási képességeit, megvizsgálják, hogyan alkalmazkodik új helyzetekhez, ki tudja-e fejezni magát életkorának megfelelően, hogyan kommunikál másokkal, mennyire tud következtetni, milyen a problémamegoldó képessége, stb..

A tesztek felvétele és kiértékelése után a szakemberek részletesen elmagyarázzák a szülőnek, gyermeke hogyan teljesített és elmondják, milyen képességek esetén figyeltek meg elmaradást, átlagos vagy éppen átlagon felüli teljesítményt.

Mit érez ilyenkor egy szülő? Tanácstalanná válhat. Hát ilyen nagy dolog, ha nem tudja megfogni a jobb kezével a bal fülét (bizony baj, mert ez rögtön elárulja, hogy a dominancia nem alakult ki) vagy nem tudja hol a válla vagy a csuklója (ha nem ismeri magabiztosan a saját testét, akkor a térben is rosszul fog tájékozódni)?

Rosszabb esetben dühbe is gurulhat és továbbra is tagadja a gondokat. Nincs semmi baja, csak lusta! Majd helyrejön....Sajnos, ez a leglehetetlenebb helyzet. A szülő, aki szereti gyermekét, de egyelőre nem képes szembenézni azzal, hogy a legdrágább kincse nem hibátlan és emiatt segítségre szorul. Zavarja, hogy nem tud segíteni, hibát keres önmagában és mindeközben küzd a bűntudattal. Vádolja önmagát és vádolja gyermekét: miért nem olyan, mint a többiek? Mit csináltam rosszul? Lelkiismerete azonban arra inti, nem szabad ezt éreznie...és máris egy ördögi körben találja magát. Az önvád mellett a szülő ugyanúgy szenved a környezet reakcióitól, mint gyermeke. Nem lehet mindig mellette, nem tudja mindentől megóvni. A környezet jelzései egészen szélsőségesek lehetnek: a jóindulatú tanácsoktól kezdve, a gúnyolódáson, a kirekesztésen, esetleges segítségnyújtáson át a nyílt konfrontációig bármi előfordulhat. A szülő a legtöbb esetben elmagányosodik: nem tud senkivel igazán őszintén beszélni, sem kortársak szüleivel, sem pedagógusokkal. Mi ennek az oka? Az átlagostól eltérő viselkedést, kommunikációt manapság sehol sem nézik jó szemmel: a többi szülő félti saját gyermekét, a pedagógus nem tud úgy dolgozni, ahogy kellene....A félelem pedig rossz tanácsadó: a többi szülő összefoghat, a gyermek eltávolítását követelhetik akár pedagógusi segítséggel vagy sugalmazás hatására....

A dühöt és tanácstalanságot a kétségbeesés követi. Igyekszik felvértezni magát a folyamatos támadásokkal, nehézségekkel szemben. Mit csináljon? Ha nehezen is, de próbálja elfogadni, hogy a gyermeknek segítségre van szüksége. Ha szerencsés és sikerül fejlesztő pedagógust találni, akkor megkezdődhetnek a foglalkozások. Sokan abba a hibába esnek, hogy azonnali, gyors eredményt várnak. Ez nem így van! A fejlesztő foglalkozások speciálisan megtervezett események, amelyek lépésről lépésre egymásra épülnek. Minden játék, feladat azt a célt szolgálja, hogy egy adott képességen javítson, felzárkóztasson, így létfontosságú, hogy a szülő legyőzze türelmetlenségét, ehelyett inkább bátorítsa, motiválja gyermekét a foglalkozásokon való minél aktív részvételre.

Gyermekének szerető, megértő, elfogadó közeget, meleg családi légkört kell biztosítania. Talán ez a legnehezebb feladat: a feltétel nélküli elfogadás és támogatás. 
Hiszen ő a legfontosabb.

Ha tetszett ez a bejegyzés és szívesen olvasnál még hasonló témákról, kérlek, lájkold facebook oldalunkat és oszd meg posztjainkat.

https://www.facebook.com/mindennapifejlesztes/

Együtt-működés?

Minden pedagógus találkozott már pályafutása során olyan gyermekkel, akinek nehézséget okozott a beilleszkedés kortársai közé. Az óvodai évek alatt a problémák markánsabban nyilvánulnak meg, mint a későbbiek során. Jellemző, hogy az iskolában a félénkség, visszahúzódás jelentkezik inkább.

A beilleszkedési nehézség sokféle tünetet produkálhat: a feladat megtagadásától, verbális-fizikai agresszión át, a szorongásig. A pedagógus sokszor nehéz helyzetben találja magát: hogyan próbáljon egyensúlyozni a nehézséggel küzdő gyerek és a csoport között? Nem jó választás, ha az adott gyereket megpróbálják a csoportból kizárni. A pedagógus feladata, hogy megpróbálja a gyerekek közötti különbséget csökkenteni, lehetőséget adni a csoporthoz való visszatérésre és a toleráns magatartást erősíteni. Ahhoz, hogy a gyerek visszakerüljön a csoport közösségi életébe és ne szoruljon perifériára, a pedagógusnak olyan tevékenységeket kell szerveznie, amely erősíti a csoporton belüli társas kapcsolatokat. Ennek eszköze a csapatépítő, együttműködést segítő játékok.

Az együttműködés fejlesztése sokrétű hatással jár: erősíti a feladattudatot, segíti a szabálykövető magatartás kialakulását, fejleszti a csoporttagok közötti kapcsolatot. A sikeres feladatvégzés eredményeként a gyerek szorongása csökken, önbizalma erősödik. Nagyon fontos a feladatban való részvétel következetes, szigorú kérése és a feladat elvégeztetése. A feladat teljesítése után a csoporttagok kapjanak jutalmat. A dicséret sokkal nagyobb jelentőségű, mint maga az egész cselekmény. A jutalmazásról ebben a posztban olvashatsz bővebben. Tartsuk szem előtt, hogy a csapatmunkán alapuló játék nem lehet versengő jellegű, mert ezzel pont a csoportépítő hatást veszíti el.

Mi is lehet csapatépítő játék?

• Projektek készítése: különböző eseményekhez kapcsolódva lehet projektnapokat tartani: Föld napja, Víz világnapja. A projektek előkészítésnél lehetőleg adjunk mindenkinek külön feladatot: elég akár egy színezés kérése, segítség a projekt-tálca összeállításánál, díszek feltétele, ragasztása. A projekt készítésénél a csoporttagok egy helyen üljenek, a pedagógus köztük foglaljon helyet. Fontos, hogy ne fogadjuk a nemleges választ. Segítsünk, ha látjuk, hogy igényli.
• Építsünk pókhálót, akár a szabadban, akár a csoportszobában. Nem kell nagy dolgokra gondolni, elég fák vagy bent bútorok közé zsineget kifeszíteni és azok között bujkálni.
• Nagyobbak megpróbálkozhatnak a twisterrel. Garantált szórakozás és kacagás.
• Egyensúlyon alapuló játékokat is kipróbálhatunk. A csoporttagok álljanak sorba és mindenki hasához tegyünk egy-egy léggömböt. Úgy kell haladniuk, hogy ne essen le és ne is pukkanjon ki.
• Két egyforma hosszúságú léc alá tegyünk köteleket. A csoporttagok álljanak rá, fogják meg a kötelet és próbáljanak haladni. Csak akkor fog sikerülni, ha mindenki egyszerre lép és emeli fel.
• Egy nagyobb karton 4 oldalára fúrjunk lyukakat, amelybe zsineget hurkolunk. A kartonra vágjunk 3-4 nagyobb nagyobb lyukat. A gyerekek a zsinór segítségével felemelik a kartont és egy ráhelyezett labdát próbálnak úgy irányítani, hogy egyik lyukba se essen bele.
• Régi pokrócot is felhasználhatunk játékra: a plédet hosszában hasítsuk fel és a két végét varrjuk össze, így egy kört kapunk. Ezután kérjük meg a gyerekeket, hogy álljanak a kerékbe és próbáljanak együtt elindulni.
• Apróbbak próbálkozhatnak  kisebb labdáknak pályát építeni csövek segítségével.
• Ovisokkal, iskolásokkal egyaránt készíthetünk feliratokat is. Mindenki kap egy-egy A4-es lapra felragasztott betűt (ezt foglalkozás keretében is megcsinálhatják), majd állítsuk be őket egy-egy formának megfelelő helyre. Tapsra szétszóródnak, újabb tapsra gyülekeznek. Például, a Víz világnapján lehet hullámvonal, a Föld napján kör, virág, fa, stb.. 

A fenti játékokat ötletindítónak szántam. Valamennyi fejleszti a figyelmet és koncentrálóképességet, az együttműködést. A közös vidám élmények erősítik a csoporthoz tartozás érzését. A pedagógus saját kreativitásán, elszántságán múlik, ezek közül mit fog bevetni a foglalkozások során. Ne fogadjuk el, ha egy gyerek teljesen ki akar maradni vagy a csoport összezár előtte. A pedagógus egyik legfontosabb kötelessége, hogy a közösségi életre felkészítse a gyerekeket és a játékon keresztül segítse ennek megélését és gyakorlását.

Ha tetszett ez a bejegyzés és szívesen olvasnál hasonló tartalmakról, kérlek, lájkold oldalunkat és oszd meg posztjainkat.

https://www.facebook.com/mindennapifejlesztes/

Inkluzív nevelés

Többször olvastam már az inkluzív nevelésről és hatásairól. Sokáig nem értettem, mi is az igazi különbség az inkluzív nevelés és az integráció között, míg egy tanulmány olvasása közben végre felfedeztem. Eszerint, az integráló intézmény befogadja a sajátos nevelési igényű gyermeket, de működésén alapvetően nem változtat, míg az inkluzív képzési helyek befogadják a gyermeket és felkészülnek a közös munkára.

A közös munka magába foglalja a tárgyi felszerelés biztosítását és a pedagógiai felkészülést. A pedagógusnak magának is készülnie kell: fokozott empátiával kell a gyermek felé fordulnia, hiszen vannak olyan helyzetek, amikor ő nem tud átlagos módon reagálni...és fontos kiemelnünk, hogy ez nem akarat kérdése! A pedagógusnak fel kell magát vérteznie, hogy a sajátos nevelési igényű gyermekkel több elfoglaltsága lesz, körültekintőbb magyarázatot igényel, hogy hamarabb kell neki elmondania, mikor-mit csinálnak majd, hogy legyen ideje felkészülni, stb. Optimális esetben ez a gyógypedagógiai segítséget is magába foglalja....de ez jelenleg kevés helyen valósulhat meg. Ugyanakkor, ha a pedagógus elfogadja, hogy a gyermek differenciált bánásmódot igényel, akkor ő valósággal kivirulhat a nevelő kezében. Meggyőződésem, hogy semmi sem helyettesítheti a helyes nevelői attitűdöt! Egy óvodás számára felemelő lehet, ha óvónéni reggel kedvesen köszönti, megkérdezi, hogy érzi magát és beszélget vele pár percet a napi programról és ezzel meg is nyugtatja, mint ahogy egy iskolásnak is jól esik egy kis többletfigyelem, főleg akkor, ha a pedagógus nem érezteti vele: miatta maradnak le a tananyaggal. A differenciált és egyben elfogadó bánásmódhoz sokszor nem is kell más, mint az, hogy kicsit kilépjünk a megszokott keretek közül....

Forrás: http://janus.ttk.pte.hu/tamop/tananyagok/sni/1az_integrcirl_ltalban.html#auto_top