A hintázás sokáig neuralgikus pont volt életünkben. Ha rá is tudtuk venni időnként a játszótéren, már az is nagy eredmény volt. Többször megfigyeltem, hogyhogy nem akarja, miért ódzkodik tőle, mikor tőle kisebbek is magasba szálltak....maguktól. Olvasgattam mindenféle fórumokon, milyen hatása van a hintázásnak az idegrendszerre, - itt találtam egy nagyon jó összefoglalót -, ezért inkább csak a bejárt utat ismertetném. Minden nap nincs lehetőségünk játszótérre menni, ezért vettünk egy beltéri laphintát, a férjem fúrt két lyukat az ajtófélfába, vettünk két akasztót és karabinert....így aztán készen is állt a terep. A nehezebb része mindenképpen az volt, hogy el is kezdje használni. Amikor felült, rögtön kérte, hogy lökjem meg. A legnehezebb pedig az, amikor azt mondtam, hogy nem, próbáld meg egyedül.
Csak ült a hintán és fogalma sem volt róla, mit kellene csinálnia. Hetekig tartott, mire megértette, hogy mikor kell előre és mikor hátra dőlnie. Hogy mindkét kötelet fogja és egyforma magasságban és ne szálljon le rögtön, ha először nem megy. Körülbelül három hónapig tartott, mire a mozdulatsor automatizmussá vált és rögtön sikerült felvennie a ritmust. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a lábát is hozzá tudta volna kapcsolni a már begyakorolt elemekhez. A tanulás újra kezdődött...legalább ennyi ideig tartott, mire megértette, hogyan is kell ténylegesen hintázni, megtanulta a komplett mozdulatsort.....és végre eljutottunk addig, míg önmagától kérte, hogy hintázhasson.
A viselkedése is másabb lesz hintázás után. Amikor leszáll, láthatóan fegyelmezettebb lesz, rendezettebb a magatartása. Higgadtabb, nem pörög, valahogy kiegyensúlyozottabbá válik. Sosem hittem volna, hogy ennyire látványos lesz a változás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése