Nagyon nehéz volt szembenézni azzal, hogy a kisfiamnak gondjai vannak. Sosem volt átlagos gyerek, mindig kicsit kilógott a sorból, bár ez sosem volt látványos. Az első óvodát rémálomként éltük meg....másfél évig járt oda. Pontosan tudtam, hogy bajok vannak. Próbáltam minden nap beszélni az óvónőkkel, de egy idő után elkopott a kedvem. A gyerek a maga zárkózott módján jelezte, hogy gyűlöli azt a helyet, és a jelek egyre látványosabbá váltak. Nem akart részt venni semmiben, megtagadta az evést, egyre többször sírva fakadt. Amikor sírt, akkor vagy kiküldték a folyosóra, vagy sarokba állították. Egy idő után nagyon elfajultak a dolgok. Majd később leírom, kiírom magamból, most nem megy. A mai napig lelkiismeret-furdalásom van, ha eszembe jut, hogy hagytam szenvedni, hogy ahelyett, hogy a saját ösztönömre hallgattam volna, megbíztam valakiben, aki nem érdemelte meg. Nem állítom, hogy a gyerek hibátlan, sőt. Ha valaki, hát én tudom, hogy nehezebb kezelni, mint a többi egykorút. Viszont kicsit olyan érzésem is van, mint a Süsüben. Hogy olyan, mint a Bűvös Virág. "Ha szereted, viszont szeret. Ha mosolyogsz, ő is ám! Ha bánat ér, megosztozik szegény szíved bánatán..."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése